Településtörténet

A Liszó helységnév először 1296-ban tűnik fel a Hazai Okmánytárban, mint lakatlan terület: Terra Lyzou (Lizó). melyben a föld tulajdonosa. Princh comes – elad egy részt itteni birtokából Bukyni Jánosnak. Az Anjou Okmánytár egyik oklevele szerint, 1332-ben a falu kápolnája, a Szent Brictius már megvolt. 1342-ből származik Lizói Péter fiai és rokonuk, Lizói Demeter birtokperéről szóló végzés.A következő dokumentum 1363-ból maradt fenn. Ebből tudjuk meg, hogy a Szent Brictius kápolnát a nemes Búza nemzetség építtette. Liszó község a Hunyadiak korában is megvolt. Úgy említődik, mint Iharos-Berénytől nyugatra eső település. A régi Liszó – a mélyszántások idején látható nyomokból ítélve – kb. 10-12 házból álló kis település volt. A falucska és kápolnája 1560 után pusztulhatott el, a törökök ekkortájt foglalták el ezt a vidéket. A hadak ezen a vidéken vonultak át. Itt kő kövön nem maradt… Ezután hosszú ideig a régi falu helyén erdő, a mai település helyén puszta volt. 1718-19-ben öt evangélikus vend család kért és kapott menedéket gr. Draskovicsné Nádasdy Mária Magdolnától a szabadabb vallásgyakorlat reményében. A továbbiakban azt írja, hogy egy kivételével az összes többi forrás a falut egyértelműen horvát településnek mondja. 1767-ben b.Inkey Boldizsár már a falu hűbérura is. Ő tovább folytatta, amit apja elkezdett: a horvátok betelepítését. A falu nemzetiségi arculata, ami csak a XIX. század 30-as, 40-es éveiben kezdett megváltozni. A betelepítések mértékéről és a község létszámának növekedéséről először egy helyi összeírásból. Aztán az úrbéri jegyzékekből kapunk adatokat. A falu pontos létszámát viszont csak az 1784–85-ös országos népszámlálás adatai adják meg.

1727-ben 8 telkes jobbágy- és 14 zsellér-háztartást írtak össze. Az 1767-es úrbéri jegyzék 62 családfő nevét őrizte meg. Az 1784-85-ös népszámlálás adatai szerint a házak száma 77, a családoké 92, a népesség 529 főből állt.

Külön kell szólnunk Mária Terézia 1767-es Urbáriumáról, mely a jobbágyságot akarta megvédeni a sok helyen már tűrhetetlenné vált földesúri túlkapásoktól, elsősorban az embertelen “szám nélküli robotoltatástól”. Ezen a tájon ilyesmi nem nagyon fordulhatott elő, különben sikertelenek lettek volna a betelepítési kísérletek. Az 1781-es úrbéri szerződésben olvashatunk a liszói jobbágyok panaszáról, melyben a robot embertelen módját teszik szóvá. Egy 1773-as országos helységtári lexikon szerint Liszó horvát községnek számított. Már akkor, Mária Terézia 1772-es tanügyi rendelete elött (mely az alapfokú oktatást kötelezővé tette) volt iskolája és katolikus vallású tanítója. A felekezetek közötti nemes versengés – melynek eredménye a két szép liszói templom – csak a polgári korban, a XIX. század második felében alakult ki. A helybeli zsuppos katolikus templomocskát 1766-ban építették. A téglából épült kápolna a korábban lerombolt kis evangélikus templom, illetve a ma is álló későbbi katolikus templom helyén épült fel. (A régi zsuppos templomot iskolának használták). A kápolna előtt – egyházi feljegyzések szerint – egy harangláb állt. A harangszónak időjelző szerepe is volt akkortájt, mivel óra alig volt a faluban.

Végül még annyit a XVIII. századi Liszóról, hogy több mint 70 ház zsuppos, füstöskonyhás, vályogfalú épület volt: ezért is árenda járt az uraságnak. Falunk XIX. századi történetének elején még nemzetiségi községnek számított. A birodalmi posta lexikonban (1804-1809) még Lisza néven szerepel, horvát településként. 1814 után erős elmagyarosodás kezdődött településünkön. Ezért a század 40-es éveitől már elmaradt a nemzetiségi faluk listájáról. A falu népe horvát anyanyelvét és nemzetiségi gyökereit megtagadta, elfeledte. Az öltözködésben is tüntetően régiesek, magyarosak voltak. Falunk XVIII. században megindult viszonylag gyors benépesedésének – egyéb okok mellett – hátráltatója volt a XIX. század két nagy kolerajárványa. Az 1831-es nagy kolerajárvány után 20 év múlva falunk lakóinak száma ismét emelkedni kezdett és elérte a 619 főt. Újabb – alig 20 év múlva – 1869-ben már 763 lakost számláltak össze. 1872-1874-ben ismét volt egy nagy kolerajárvány. 11 év alatt (1869-1880) mindössze 21 fővel gyarapodott a lakosság.

Ezután viszonylag gyors népesedési szakasz következett, 1900-ban 961 lakost számláltak a faluban. Így érkezett el a nagy történelmi fordulat: 1848-1849. Az 1848-as év szeptemberében Jellasich serege a falunkhoz közel eső országúton vonult el. A község népe ekkor még valódi közösségben élt: Őröket állított, a népet az erdőbe menekítette. Ám a horvát sereg a faluba be sem nézett. A rend helyreállt. Közismert, hogy az 1848-as áprilisi törvények elvben. Megszűnt a jobbágyság intézménye. Ezután az úrbéri földek a volt jobbágyok tulajdonába mentek át, akik így “polgári földtulajdonossá” váltak. Majd elkezdődtek az “elkülönülési perek”. Az evangélikus vallásúak közt több volt a (viszonylag) módosabb gazda. Ezért először ők építtettek – minden áldozatot vállalva – egy szép templomot 1867-ben. A katolikusok ezt kihívásnak vették, és 10 év múlva elkészült a templomuk. A hívek erősen túlköltekeztek. A szegényebbje anyagilag tönkrement; egy részük ki is vándorolt. A XIX. század utolsó negyedében jelentős mértékben fejlődtek a mezőgazdasági eszközök és a termelési módszerek. Ezzel egyidőben vált belterjessé a szarvasmarha-tenyésztés. A gabonának az első világháború előtt jó piaca volt. Ekkoriban – 1910 körül – volt Liszó község a legnépesebb. A házak száma 174, a lakosoké 970 volt (ebből 710 lakó katolikus, 255 evangélikus). Az első világháború évei alatt és a közvetlenül utána következő időben ez a fejlődés megtorpant. A háború idején a férfiak frontszolgálata miatt a termelés minimumra csökkent.

A falu közélete és kulturális élete is viszonylag fejlett volt. A két felekezeti iskolán kívül működött a tűzoltó-, ifjúsági és sportegyesület. A II. világháború éveiben egyre növekedtek az adóterhek, majd rekvirálások keserítették el a jobb módú gazdákat. Ezen kívül a gyorsuló pénzromlás és a bizonytalan áruellátás tette nehézzé az életet. Ezután a férfiak hadbavonulása, majd 1945-ben a levente korúak Németországba hurcolása okozott megrázkódtatást a legtöbb családnak. 1944 telétől 1945 márciusáig négy kisebb német hadtápalakulat tartózkodott a faluban. 1945. március végén – a visszavonuló német alakulatok ittléte miatt – pár napon át az orosz repülőgépek géppuskázták és bombázták a községet.

Április elején, húsvét napján vonult be a faluba a bulgárnak nevezett balkáni söpredék. Megkezdődött a szabad rablás és az esztelen, primitív rombolás. Több nőt megerőszakoltak. 1945 tavaszán a legtöbb gazda istállója, disznó- és baromfiólja, kocsiszínje üresen állt. Mindent újra kellett kezdeni…

1947-ben községünket Zala megyéhez csatolták, ezzel egyidőben megkezdődött a falu fejlődéséhez szükséges bekötőút építése. Az 1953-as év megmutatta, hogy milyen tévútra vezették az országot az idegen hatalom kiszolgálói. A tönkretett mezőgazdaság nem tudta jól ellátni a lakosságot: kenyérből és egyéb élelmiszerből még annyi sem jutott a népnek, mint a háborús időkben. Nagy Imre 1953-as miniszterelnöksége után egy kissé józanabb idők következtek, ám ezeket beárnyékolták az erőszakos tsz-szervezések. Falunk gyors ütemben fogyni kezdett. Sokan a városokba – elsősorban Nagykanizsára – költöztek; ipari, kereskedelmi munkakörben helyezkedtek el. Az 1960-as népszámlálás idején a lakosság száma még 714 fő volt. Ez a szám 1980-ra 529. 1984-re 483 főre csökkent. 1969-ben a Liszói tanácsot Miklósfához, majd 1982-ben Surdhoz csatolták. Falunkat, mint szerepkör nélküli települést, teljesen elhanyagolták. Megszűnt korábbi önálló iskolája.

A változások éve 1991, amikor községünk önállósult. Először körjegyzőség, majd 1992-ben önálló jegyzőség alakult. A község élére olyan önkormányzat került, amelyik mindent megtesz a település fejlesztéséért. A lakosság közmunkával támogatja e törekvéseket. Pár év alatt a szőlőhegyre köves utat és villanyt vezettek be. A községben mindenütt kiépültek a járható utak, rendezetté vált a temető, kiépült a sportpálya.